A biológiai alapfunkciók zavarai
Az alvás zavarai
A fogamzást követő első hat hónapban a magzat egyfajta primitív, nem differenciált állapotban él, amelyet nem nevethetünk sem alvásnak, sem ébrenlétnek. Az éberség és az alvás váltakozása a magzati élet 24. hetét követően jelenik meg, és halálunkig tart. A fejlődés során csökken az alvásidő, és öt-hat éves korra általában megszűnik a nappali alvás, azaz az alvás-ébrenlét periodicitás a nappalok és az éjszakák váltakozásához igazodik.
Az alvás öt szakasza (az EEG vizsgálatok alapján):
1. az ellazult állapotra jellemző alfa-hullámok eltűnnek az EEG-ről;
2. alvási orsók megjelenése (az alfánál kicsit sűrűbb hullámok);
3. 4. mély alvás, lassú delta-hullámok;
↓↓
(az első négy szakasz az alvás NREM-fázisa)
5. REM-fázis
A NREM alvás alatt a szemmozgások lényegében szünetelnek, a szívritmus és a légzés lassul, jelentősen ellazulnak az izmok, és az agy anyagcsere-sebessége 25-30 százalékkal csökken az ébrenléthez képest. A REM alvásban ezzel szemben 10-20 másodpercnyi hosszúságú szakaszokban gyors szemmozgások jelennek meg, a szívverés gyorsabbá válik, és az agy anyagcsere-sebessége gyorsabb, mint ébrenléti állapotban. REM-alvás közben olyan, mintha megbénultunk volna. Csak a szívizom, a rekeszizom, a szem izmai és a simaizmok működésében nem áll be lényegi változás. Összefoglalva: a NREM-alvást üres agy jellemzi ellazult testben, míg a REM-alvást látszólag éber agy egy gyakorlatilag magatehetetlen testben.
A REM-alvásból felébresztett alvók szinte mindig be tudnak számolni álomtartalomról, a NREM-alvásból felébresztetteknek viszont csak 50 százaléka. A REM-alvásból felébresztettek álmai általában vizuálisan elevenek, tele érzelmekkel és logikai bakugrásokkal. A NREM-álmok ezzel szemben kevésbé vizuálisak és érzelmileg kevésbé telítettek, mint a REM-álmok, s elsősorban az éber állapotban történt eseményekkel állnak kapcsolatban.
Átlagos, nyolc órás éjszakai alvásidőt feltételezve a NREM-fázis négy szakasza kb. másfél óráig tart, majd ezt követi az első, kb. tíz perces REM-fázis. Ezután ismét egy másfél órás NREM következik, és így tovább. Az egymást követő ciklusokban a NREM-fázis fokozatosan rövidül, míg a REM egyre hosszabbá válik, ami azt jelenti, hogy egyetlen éjszakán többször is álmodunk − akár emlékszünk ezekre, akár nem. Az alvásszakaszok megoszlása, az „alvás-architektúra” változik az élet folyamán. A változás lényegi eleme, hogy a serdülőkortól kezdve a NREM szakaszok rövidebbek lesznek, mint a gyermekkorban. A felnőttre jellemző alvásfázisok egyébként egyéves kor után jelennek meg.
Az alvás-architektúrájában bekövetkező változások szorosan összefüggenek azzal, hogy az alvás szociális kontrollja nő a fejlődés során. Az újszülött- és a csecsemőkorban az alvást mindenekelőtt biológiai folyamatok szabályozzák; a gyermeket ebben az életkorban, ha aludni vágyik, szinte lehetetlen ébren tartani. A szocializáció során azonban − különösen az iskoláskor elérésével − az alvás fokozatosan a szociális korlátok ellenőrzése alá kerül.
Az újszülött napjának kilencven százalékát alvással tölti. Az alvás ebben az időszakban olyan élettani gát, amely megakadályozza, hogy a külvilág éles, szokatlan ingerei megzavarják az éretlen szervezet működését (vö. inverz alvók).
Óvodáskorra a gyermek alvásigénye napi 12-13 órára csökken, és az alvásigény tekintetében is megjelenik a gyermek „egyénisége”. Ez utóbbin azt értjük, hogy minden gyereknek annyit kell aludnia, amennyi ahhoz szükséges, hogy reggel frissen, kipihenten ébredjen, és csak késő délután, estefelé mutassa a szellemi, testi fáradtság könnyen fölismerhető jeleit.
Önmagában az a tény, hogy a gyermek este nem akar lefeküdni, még nem jelenti azt, hogy nem álmos. Ebben az életkorban a lefekvés a legtöbb gyermek számára szorongást ébresztő, úgynevezett szeparációs helyzet (vö. átmeneti tárgy megjelenése). Ebből adódóan az éjszakai átvonulás nem magatartászavar 3 és 6-7 éves kor között, hanem a depencia és az autonómia sok éven át húzódó gyermeki konfliktusának sajátos megnyilvánulása.
Szomnanbulizmus (alvajárás)
Négy-öt éves korban kezdődik. Az alvó gyermek fölkel az ágyból, néhány percig tevékenykedik, majd − láthatóan továbbra is alva − visszafekszik az ágyába. Amikor másnap reggel a történésekről faggatják, nem emlékszik semmire. A szomnanbulizmus mindig az alvásidő első harmadában jelentkezik, amikor a gyermek a NREM-alvás lassú hullámokkal kísért 3., 4. fázisában van. Az alvajáró gyermek tehát nem az álmait kíséri a motoros tevékenységgel, hanem éppen az álmai helyett tevékenykedik!
Az alvajárás okai kielégítően nem tisztázottak, miközben számos kutató genetikai hajlamot feltételez a kórkép hátterében. Az idegrendszer érésével párhuzamosan − amelynek során a 3. és a 4. NREM fázis fokozatosan lerövidül − az alvajáró gyerekek jelentős része a serdülőkor végére tünetmentessé válik.
Inszomnia (krónikus álmatlanság)
Inszomniáról akkor beszélünk, ha a gyermek rendszeresen képtelen elaludni, (órákon át − akár hajnalig is − ébren fekszik ágyában), vagy akkor, ha elalszik ugyan, de éjszakánként több alkalommal is felébred. A csecsemőkori inszomniák hátterében általában föl nem ismert, komoly fájdalmat okozó betegség áll.
Óvodás kortól az inszomnia – szinte kivétel nélkül – komoly lelki konfliktusok jele. Súlyosan szorongó, önértékelési zavarokkal küzdő gyerekeknél alakul ki, akik képtelenek érzelmeiket kifejezni, és nem tudnak megküzdeni azzal a fiziológiai és pszichológiai feszültségszinttel, amely a stressz hatására bennük keletkezik. A krónikus álmatlanság tehát az egyénbe beépülő stressz testi tünetté alakulása, ami mindenképpen pszichológiai kezelést igényel, miközben a gyermek megnyugtatása, a feszültség enyhítése, az „éjszakai gondoskodás” elkerülhetetlen szülői feladat.
Pavor nocturnus (éjszakai felriadás)
A rossz álom miatti éjszakai fölriadást tudni kell megkülönböztetni a pavor nocturnustól. Amikor a gyermek azért ébred föl, mert rosszat álmodott, el tudja mesélni a szorongást kiváltó álombéli történéssort. Az ébredés tehát az álom REM fázisában éri a gyermeket, vagyis az ébredés éjfél után, általában hajnalban jelentkezik. A pavor nocturnus soha nem REM fázisban támad! Azokban az esetekben, amikor éjszakánként „csak” egyszer riad föl a gyermek, a pavor a NREM-alvás végén jelentkezik, a többi esetben pedig a NREM-alvás II. szakaszában (alvási orsók megjelenése).
A pavor nocturnus tünettana:
- az alvásidő első harmadában jelentkezik (tehát rendszerint éjfél előtt)
- a pavoros gyermek soha nem tudja elmondani, mit álmodott (mi volt a „rossz álom”)
- a pavor speciális drámai tünetekkel jár:
• a gyermek fölül az ágyában, szemét tágra nyitja, és hangos,
sikolyszerű kiáltásban tör ki;
• szívverése kétszeresére gyorsul, légzése szapora lesz, verejtékezik,
remeg;
• a sikolyt hangos, kétségbeesett sírás követi, amely vigasztalásra,
szülői dédelgetésre sem csendesül;
• a gyermek nem alszik, de nincs is ébren, az ismételt szülői kérdésekre
időnként összefüggéstelenül válaszol, de láthatóan „nincs jelen”;
• a roham általában 10-15 percig tart, s másnap a gyermek amnéziás
az éjszaka történtekre.
A pavor nocturnus okai:
A kutatók úgy vélik, mindenképpen van egyfajta genetikai hajlam (amely lényegében az alvajáráséval azonos). A pavoros gyermek családjában mind alvajárást, mind éjszakai felriadást gyakrabban találunk az átlagosnál, sőt az is előfordul, hogy a két tünet − a pavor és az alvajárás − ugyanannál a gyereknél jelentkezik. A kiváltó okok között pszichológiai tényezőket, de egyéb külső-belső ingereket is feltételeznek. Ez utóbbiak között rendkívül nagy jelentősége van a légzésproblémának.
A hetvenes években egy amerikai orvoscsoport figyelt föl arra, hogy azok a pavoros gyerekek, akik − a pavortól teljesen függetlennek minősített okból − orrmandulaműtéten estek át, az orrmandula eltávolítása után teljesen tünetmentesekké váltak. Feltételezhető tehát, hogy ezeknél a gyerekeknél a pavort a légutak részleges elzáródásából adódó fulladásélmény váltotta ki.
Ha a pavor nocturnus hátterében pszichológiai kiváltó okot találunk, ez általában erős szorongás, néha depresszió, a kifelé irányuló agresszív aktusok erős gátoltsága. Ilyenkor a szülő és a pedagógus gátlásoldó, teljesítményszorongást csökkentő tevékenysége rendkívül eredményes lehet. Olyan gyerekek esetében, akiknél az alvászavar − akár pavor, akár alvajárás − az alvásidő első harmadában jelentkezik, a szülőket figyelmeztetni kell arra, hogy óvják gyermeküket az olyan késő délutáni, esti tevékenységtől, amely erős kifáradást okoz. Tehát az esti komoly testmozgástól, a túl késői lefekvéstől. A kimerültség ugyanis meghosszabbítja a mélyalvás szakaszát, növeli az éjszakai roham valószínűségét.
(Nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a pavoros gyermekek többsége a szülőkkel közös szobában, esetleg közös ágyban alszik. Az ilyen gyermek látva a szülők házaséletét, azt szexuális izgalmakkal kíséri, ugyanakkor erőszakos aktusnak véli, halálfantáziákat fűz hozzá. Az éjszaka meglesett titok, és az, hogy erről nappal se lehet beszélni, szorongásos rohamok kiváltó okává válhat.)
A kiválasztás zavarai
A második életévben a végbélnyílás és az anális zóna kerül a fejlődési folyamat középpontjába. Ez az időszak a freudi pszichoszexuális fejlődés anális szakasza. Ezen korszak „alaptémája” a szobatisztaságra szoktatás, ugyanakkor ebben a periódusban − mint ahogy az orális periódusban kapni − adni és megtartani tanul meg az ember. A húgyhólyag és a belek (vastagbél, végbél) ingerlése igen intenzív belső élményt ad. A vizelet és a széklet visszatartása, majd elengedése során a kínzó feszültségérzetet kellemes, kéjes érzés követi. Kín és kéj együtt jelenik meg. A vizelet, illetve a széklet visszatartása és kellő időben való elengedése a saját test feletti kontroll kialakulásának fontos mozzanata.
A szobatisztaságra nevelés egyik legfontosabb szabálya, hogy soha nem szabad másfél éves kor előtt megkezdeni! A gyermek kognitív struktúrái ugyanis ezt megelőzően még nem elég érettek a folyamat lényegének megértéséhez és elsajátításához. Fontos szabály az is, hogy a szobatisztaságra szoktatás során soha nem szabad kényszert alkalmazni, a gyermeket megszégyeníteni, megalázni (vö. análisan fixált személyiségtípus). A szégyenkezés, mint élmény, ebben az életszakaszban jelenik meg. A szülő nevelési módszereitől függ, hogy a szégyen eluralkodik-e a gyermeken, és annak elkerülése későbbi életének egyik fő motívumává válik-e.
A szégyen nem azonos a bűntudattal! Szégyent akkor érzünk, amikor azt tapasztaljuk, hogy egy-egy megnyilvánulásunk, cselekedetünk a helyzethez nem illő, ügyetlen vagy sikertelen volt. A bűntudat viszont a társadalmi normák, erkölcsi szabályok nyílt vagy akár gondolatban történő megszegését kíséri, illetve követi. A bűntudat tehát erkölcsi kategória, a szégyen viszont a hibás teljesítmény, a „meg nem felelés” élménye.
Szobatisztaság
Szobatisztaságról csak akkor beszélünk, ha a gyermek szükségletét − a megfelelő pillanat eléréséig − visszatartani képes. A szobatisztaság tehát a szándékos visszatartás képessége.
Enuresis (bevizelés)
Csecsemőkorban a vizelet ürítése reflexszerű folyamat; amikor a hólyag megtelik, a záróizmok automatikusan elernyednek és a vizelet kiürül. Enuresisről akkor beszélünk, ha a gyermek már az ötödik életévében jár, és − nappal vagy éjszaka − hetente legalább egyszer bepisil. Magyarországon ma az általános iskola alsó tagozatába járó gyerekeknek legalább 20 százaléka küszködik ezzel a problémával. A nemek megoszlása különösen érdekes: az enurétikusok között kétszer annyi a fiú, mint a lány. A szakirodalom élesen megkülönbözteti a nappali (enuresis diurna) és az éjszakai (enuresis nocturna) bevizelést. (Ne felejtsük el, hogy az egészséges fejlődésben az ágytisztaság egy, másfél évvel később alakul ki, mint a szobatisztaság!) További fontos distinkció: abban az esetben, ha a gyereknek soha nem volt „tiszta” periódusa, azaz születésétől kezdve rendszeresen bepisil, primer enuresisről, míg ha az előzőleg megszerzett és legalább hat hónapig meg is tartott szoba- és ágy tisztaságát veszíti el, s pisil be újra, szekunder enuresisről beszélünk.
A bepisilésnek organikus oka is lehet. A vese és a húgyvezeték akut és krónikus problémáin kívül több olyan betegség létezik (pl. az allergia, a diabetesz vagy a sarlósejtes anémia), amely ezt a tünetet eredményezheti, így az enuretikus panasszal érkező gyermeknek mindenképpen alapos orvosi vizsgálaton kell átesnie. Amennyiben a vizsgálat az organikus hátteret kizárja, föltehetjük a kérdést: mi a magyarázata annak, hogy a fizikailag egészséges gyermek a hólyagműködésének szabályozásában sikertelen?
A legtöbb analitikus az enuresist ma is anális regressziónak minősíti: figyelem- és segítségkérésnek, a szülő felé irányuló, elfojtott indulat kifejezésének („az anya után futó kis patak”). A klinikai tapasztalatok elsősorban a másodlagos enuresiseknél, igazolják ezt a teóriát. A hólyag feletti ellenőrzés frissen kialakult „tudománya” négy-nyolc esztendős korban gyorsan lebomlik családi, esetleg iskolai konfliktusok, lelki sérülések hatására. Ilyen lelki sérülés lehet például az egyke kiváltságainak elvesztése kistestvér születése esetén. A bekövetkező enuresist magyarázhatjuk úgy, hogy a „trónfosztás” miatt keletkező indulatok nem tudatos és nem is szándékos kifejezéséről van szó, de úgy is, hogy a gyermek irigyli dédelgetett testvérét, a helyébe szeretne kerülni, ezért azonosul vele. Ezt igazolja egyébként az a tapasztalat is, hogy az idősebb, már régen szilárd táplálékon élő testvér, amikor látja, hogy anyja szoptatja csecsemőjét, maga is szopni szeretne. (A szerepirigység több analitikus − és nem analitikus − teóriában az azonosulás (identifikáció) legfontosabb kiváltó oka.
Ugyanakkor a primer enuresisek esetén a kutatók nem találtak oksági összefüggést az emocionális zavar és a gyermek éjszakai vagy nappali bepisilése között. Ha mégis, ez inkább fordított volt; az iskoláskor táján jelentkező enuresis ugyanis nagyon gyakran idéz elő súlyos lelki konfliktusokat a gyermekben! A kérdés azonban nyitott marad: mi váltja ki azokat az enuresiseket, amelyek nem lelki problémák következtében jönnek létre? Az elmúlt húsz évben számos vizsgálati eredmény támogatja azt a nézetet, hogy az enuresis örökletes magatartási zavar. A magatartásgenetikai kutatások szerint, ha mindkét szülő enuretikus volt, 77 százalékos a valószínűsége annak, hogy a gyermek is ágyba vizelő lesz, és ez a valószínűség 44, illetve 15 százalékra csökken, ha csak az egyik szülő volt enurétikus, illetve egyik sem. Ennek az adatnak sokan kétségbe vonják a genetikus jellegét. Feltételezhető − mondják −, hogy ezekben az esetekben nem az enuresis öröklődik, inkább a szülők hibás szoktatási módszerei vagy az átlagosnál erőtlenebb, bizonytalanabb elvárásai. Ugyanakkor egyértelműen az öröklődésre utalnak azok az ikervizsgálatok, amelyek szerint az egypetéjű ikreknél 68 százalékban fordul elő, hogy az enuresis az ikerpár mindkét tagjánál jelentkezik (azaz: ha a pár egyik tagja enuretikus, 68 százalék a valószínűsége annak, hogy a másik is az), míg a kétpetéjű ikreknél ez a valószínűség csak 36 százalék. Nyugodtan feltételezhetjük ugyanis, hogy a szülő az ikerpár mindkét tagjánál ugyanazokat a szoktatási módszereket alkalmazza, tehát az örökletességnek a genetikailag teljesen azonos egypetéjű ikreknél egyöntetűbben kell érvényesülnie.
Primer enuresis esetén számos esetben egyfajta éretlenséget (fejlődésbeli lemaradást) mutattak ki a központi idegrendszerben. Például az EEG alvásmintáiban találtak olyan sajátos eltéréseket, amelyek egyértelműen a központi idegrendszer éretlenségét jelzik, ugyanakkor az alvás mélységében, a gyerek ébreszthetőségében semmiféle rendellenességet nem lehetett bizonyítani. Ez azért figyelemre méltó, mert a „mély alvás” az enurétikus gyerekek szüleinek rendszeresen visszatérő panasza. A primer enurétikusok közül nagyon sok gyereknek az átlagosnál kisebb a hólyagkapacitása. Ez azt jelenti, hogy az átlagosnál jóval gyakrabban éreznek − méghozzá igen sürgető! − vizelési ingert. Ugyanannyit ürítenek naponta, mint a többiek, de ez az összmennyiség jóval több − sűrűbb időintervallumokban előállított − részmennyiségből tevődik össze. Ez lényegében azt jelenti, hogy ezeknek a gyerekeknek a többieknél gyakrabban és sürgetőbben kell WC-re járniuk, és ez kétségtelenül szerepet játszhat az éjszakai bepisilésben!
Az enuresis gyógyításában tehát a klasszikus terápia önmagában ritkán eredményes, kivéve azokat a szekunder eseteket, amikor a gyermek emocionális sérülése valóban oka az enuresisnek. A viselkedésterápiák azonban általában eredményesek. Ezek közül a körültekintően, pontosan és megfelelő ideig alkalmazott ébresztéses technikákat (akár olyan formában, hogy a bevizelés feltételezett időpontja előtt a szülő ébreszti a gyereket, akár úgy, hogy az első cseppre ébresztő készüléket használják) kell említeni, amelyeket tanácsos a gyerek által önállóan vezetett, a sikereket és a kudarcokat értékelő naptár vezetésével kiegészíteni. A jól alkalmazott ébresztéses módszerrel a panaszok viszonylag gyorsan megszüntethetők, de a visszaesés aránya meglehetően magas. Ilyenkor a kezelést terheléssel meg kell ismételni. Ez azt jelenti, hogy a gyermeknek este az átlagosnál több folyadékot kell elfogyasztania. Ha a szülő arról számol be, hogy gyermeke túlságosan sokat jár WC-re, a megfelelő orvosi vizsgálat után hasznos lehet a kezelést egyfajta „hólyagtréning”-gel kiegészíteni. A hólyagkapacitás növelése érdekében meg kell kérni a gyereket arra, hogy naponta többször és egyre hosszabb időre próbálja meg visszatartani a vizeletét.
A szülő legfontosabb feladata, hogy az enuresist semmiféle módon ne szankcionálja! Ne büntesse, ne alázza meg ágyba pisilő gyermekét, mert tudnia kell, hogy nem szándékos cselekedetről van szó. Tudnia kell azt is, hogy minden enurétikus gyerek amúgy is szenved, szégyelli magát egy-egy megtörtént eset után, tehát inkább vigasztalásra, biztatásra szorul. Az enuresis kezelése − és a lehető leggyorsabb megszüntetése − éppen azért fontos, mert bár nagyon sokszor nem pszichológiai okok idézik elő, szinte mindig súlyos lelki konfliktushoz vezet. Az iskoláskorú enuretikus gyerekek életét titok terheli; nem mehet táborba, több napos kirándulásra társaival, nem tölthet egy-egy éjszakát barátja szüleinél, sőt azt sem mondhatja meg, hogy miért nem. Ha a pedagógus tud tanítványa gondjáról, nagyon sokat tehet annak érdekében, hogy a gyerek ne szigetelődjön el, helyet szerezzen magának a közösségben, és kamatoztatni tudja személyisége értékeit.
Encopresis
Az, amikor a gyermek a székletét nem tudja tartani, jóval ritkább és jóval súlyosabb magatartási zavar, mint az enuresis. Az encopresis kialakulása, leszámítva a gyomor-bél traktus betegségéből adódó székelési problémákat, szinte csakis pszichológiai okokkal magyarázható. Itt is megkülönböztetünk primer és szekunder zavart, ugyanakkor az enkoprézis, egészen ritka kivételektől eltekintve, mindig a nappalra korlátozódik, éjszaka nem fordul elő. Három típusa különíthető el, amelyeknek mind oki háttere, mind terápiás konzekvenciái eltérőek. Az első az úgynevezett manipulatív szennyezés. Ilyenkor olyan tudatos vagy nem tudatos viselkedésről van szó, amelynek célja a család befolyásolása; a szülő iránt érzett indulat, illetve bosszú kifejezése, esetleg a figyelem keresése. A második típus neve krónikus hasmenés vagy krónikus diaré. A gyermek, aki ettől szenved, a különféle stresszhelyzetekre reagál élénk bélműködéssel, ahogy mondani szokták: ijedtében becsinál.
Az enkopretikus gyerekek 80 százaléka viszont a harmadik típusba, a „krónikus székrekedéses” csoportba tartozik. A gyermek encopresise miatt jelentkező szülő ilyenkor mindig elmondja: a gyereknek régebben székrekedése volt, illetve semmiképpen sem akart WC-re menni; görcsei voltak, összehúzta magát, de addig tartotta vissza, míg az inger el nem múlt. Ha ez rendszeresen ismétlődik, az összegyűlő fekália elzárja a végbél útját, és csökkenti a természetes bélműködést. A gyomor-bél traktusból azonban a folyékony − vagy kevésbé sűrű − anyag keresztüljut a záron, és nyomot hagy a gyermek alsóneműjében. A gyerek ilyenkor általában azt mondja: nem érezte, hogy ki kell mennie, és igazat mond, mert ez a folyamat nem jár együtt azokkal az érzésekkel, amelyek az aktív székeléshez kapcsolódnak. Ez a „bélelzáródás” (megacolon) súlyos betegséggé válhat, amely nemegyszer sebészi beavatkozást igényel.
A klasszikus pszichoanalízis a manipulatív szennyezést és a krónikus székrekedést egyaránt a gyermek elfojtott indulataival, a szülő iránti agresszív tendenciával magyarázza, amelynek oka általában a szeretet hiánya, illetve a szülői szeretet elvesztésétől való félelem. A szobatisztaságra nevelés a szülő-gyermek kapcsolat kritikus időszaka: a durva módszerek a kapcsolat sérüléséhez és mellékesen encopresishez vezethetnek. A klasszikus pszichológiai kezelési módszerek − rajz, festés, játékterápia − nemegyszer családterápiával kiegészítve, az encopresis esetében (éppen azért, mert jelentős mértékben pszichológiai okokra vezethető vissza) nagyon fontosak. A stressz hatására létrejövő „krónikus hasmenés” mindenekelőtt a viselkedés-lélektan relaxációs technikáit igényli, de a tanulásra, megerősítésre épülő viselkedés-lélektani módszerek kiegészítéseként az encopresis többi típusánál is jól alkalmazhatók. A „krónikus székrekedés” esetén feltétlenül szükséges az orvosi kezelés is: a végbél elzáródását általában beöntéssel kell megszüntetni, de a későbbiekben is a bélműködés megindításához, az esetleg szükséges hashajtók alkalmazásához, az étrend megállapításához az orvos közreműködése elkerülhetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése